A magyar filmművészet égboltjáról lehullott egy csillag. Tarr Béla, a nemzetközileg elismert rendező, 2024. február 23-án, 68 éves korában elhunyt. Filmnyelve – a hosszú, meditatív beállítások, a fekete-fehér képi világ és a mély emberi kérdések vizsgálata – generációkat inspirált. Művészete sajátos híd volt: a magyar kulturális hagyományokat kapcsolta össze az egyetemes emberi kérdésekkel, miközben különleges módon ábrázolta a transzcendens valóságot.
„A film egy univerzális nyelv, amelyen keresztül az emberi lélek legmélyebb rétegeibe hatolhatunk” – vallotta egykor a mester. Alkotásai, mint a „Sátántangó”, a „Werckmeister harmóniák” vagy „A torinói ló”, nem csupán esztétikai élményt nyújtottak, hanem szellemi utazásra hívták a nézőt. Tarr kamerája előtt feltárult a teremtett világ szépsége és a bukott emberi természet tragédiája egyaránt. Munkásságában különleges helyet foglalt el az idő és az örökkévalóság viszonyának kutatása. Hruscsov Tamás filmesztéta szavai szerint: „Tarr filmjei nem egyszerűen láthatóvá, hanem átélhetővé teszik az emberi létezés metafizikai dimenzióit.”
Távozásával kulturális örökségünk vált szegényebbé, de művei tovább élnek, és párbeszédre hívnak. Tarr Béla életműve emlékeztet bennünket arra, hogy a művészet legmagasabb formájában képes felmutatni az emberi lélek igazságkeresését és a teremtett világ csodáját. Ahogy filmjei lassan, kontemplatív ritmusban bontakoznak ki, úgy kell nekünk is időt szentelnünk az elmélkedésre – a hagyomány és a megújulás örök párbeszédében.
