Amikor félmillió ember énekel egyként, az több mint koncert. Horvátországban Marko Perković Thompson neve nem csak művészt jelent. Emlékezetet hordoz, formát őriz, hagyományt véd. Zágráb nyári estéje az évezredes európai hagyomány visszhangja volt. Zenével mondták ki, amit szavakkal nem lehet: mi vagyunk, és itt maradunk.
A modern Európa lassan veszíti el azt, ami összefogta. A hagyomány, a gyökér, az örökség mind-mind opcionálissá vált. Az ember szabadnak tűnik, mégis üres. Heidegger thrownness-e, Spengler kultúra-hanyatlása mind erről szól. Thompson koncertje azonban nem nostalgia, hanem liturgikus tett volt. Horvátország, Magyarországhoz hasonlóan, még őrzi, ami máshol elveszett: a keresztény-konzervatív kultúrát, az identitást, a mérték szellemét.
Bleiburg emlékezete, a Za dom spremni formulája vitatott maradt. Horvátországban azonban nem szlogen, hanem sebhely. Aki kívülről nézi, nem érti. Aki belülről éli, tudja. Thompson éneke nem gyűlölet, hanem megmaradás. Amikor gyertyát gyújtanak Bleiburg áldozataiért, az nem provokáció. Liturgia. A halott nem felejthető, mert az élő elveszti magát.
Zágrábban és Sinjben az ének liturgiává vált. A tömeg nem tüntetett, hanem imádkozott. Formát adott a fájdalomnak, mértéket az emlékezetnek. Európa elfelejtette, hogy nem a diskurzus formálja az embert. Az ének. Az, aki énekel, nem veszett el.
