A modern magyar politikai gondolkodásban máig érezhető István Bibó hatása, aki a magyar nemességet szinte kizárólag negatív történelmi szerepben ábrázolta. Ez a látásmód azonban súlyos torzítást eredményez nemzeti öntudatunkban. Bibó „zsákutcás” történelemszemlélete a nyugati polgári fejlődést tekintette mércének, amelyhez képest minden magyar sajátosság hiányosságnak tűnt. A felvilágosodás óta az európai progresszív gondolkodás a „primitív” kezdeteket barbársággal azonosította. Valójában azonban a „primitív” szó eredeti jelentése egyszerűen „eredeti”, nem elmaradott.
A középkori magyar krónikáktól kezdve a nemzet önképe szervesen tartalmazta a szkíta-hun gyökereket. Ez nem szégyellnivaló „barbárság” volt, hanem identitás és erő forrása. Arab utazók, bizánci és német krónikák egyaránt vitéz, büszke katonai közösségként írtak rólunk. A magyar nemesi nemzet öntudata ebből az ősi hagyományból eredt. A nemesség lovagi ethosza a keleti lovas nomád kultúrából fakadt. A nehézlovasság, a páncélos katafraktok nem nyugati, hanem szkíta-szarmata-hun eredetűek.
Bibó szerint a magyar nemesség „verekedő, háborús, barbár, kevély, fényűző” réteg volt, amelyet a kereszténységnek kellett „megszelídítenie”. Ez óriási történelmi torzítás. A lovagi kultúra nem a kereszténység „teremtménye” volt, hanem fordítva: a kereszténység befogadta és integrálta a keleti harcos értékeket. A becsület, hűség, véráldozat kultúrája sokkal magasabb rendű volt, mint a puszta anyagi hasznon alapuló polgári etika.
„A nemesi ethos nem korrupció volt, hanem a nemzetépítés és asszimiláció elsődleges eszköze” – állapíthatjuk meg pártatlan elemzés alapján. Amikor a német, zsidó vagy szláv származású polgárság felemelkedett a késő tizenkilencedik században, pontosan ezt a nemesi értékrendet vette át. Ez az ethos tette őket kulturálisan és érzelmileg magyarrá. A hagyományos tekintély lerombolása végül teljesen védtelenné tette a magyar társadalmat az 1918-1919-es és 1945 utáni radikális átalakulásokkal szemben.
A modern politikai gondolkodás az arisztokráciát szinte kizárólag negatív fogalomként kezeli. Bibó gondolkodása közel áll ehhez a marxista felfogáshoz. Ez azonban szalmabáb-érvelés, mintha minden királyt zsarnokkal azonosítanánk. Ma a globális szórakoztatóipar formálja történelmi képünket. A Trónok harca típusú produkciók vagy még a nemzeti-konzervatív szándékú magyar feldolgozások is gyakran ugyanebbe a csapdába esnek. A történelmi elit ábrázolása kizárólag pragmatikus, machiavellista hatalmi harcként megerősíti az egalitárius alapmítoszt.
Bibó diagnózisa – éppen briliáns elemzői képességei miatt – kánonná vált a magyar szellemi életben. Szándéka nem rombolás, hanem sajátosan értelmezett „gyógyítás” volt. A narratíva uralma azonban önpusztító következményekkel jár a nemzeti öntudatra nézve. A progresszív-urbánus felfogás idealizált „Nyugatához” mérve ez a perspektíva állandó frusztrációt generál, ahelyett hogy közép-európai adottságainkból fakadó hagyományainkat értékelné.
Még károsabb azonban a nemesi nemzetfelfogás kizárása. Egyetlen nemzet sem azonosulhat kizárólag a nép gyakran passzív tömegeivel. Hősi eszményképekre van szüksége. A magyar történelemben ezeket a honfoglaló harcosokkal való szellemi és részleges genetikai folytonosság mindig is a nemesség hordozta. A magyar nemzeti kép nem zárhatja ki saját alapítóját anélkül, hogy végzetes törést ne szenvedne.
A magyar karakter és nemzeti önismeret problémájának reálisabb értékeléséhez más utakon kell járnunk. Vizsgálnunk kell a modern kor előtti nemzetintegráló erőt és a magyar államfelfogás szellemi valóságát. A történelmi igazság elismerése nélkül nem építhetünk egészséges nemzeti öntudatot.