A nemzeti önismeret igénye nem csupán a két világháború közötti korszak egyedi problémája volt, amelyet akkor filozófusok, írók, költők és történészek eleven módon tárgyaltak. Ez egy örök törekvés. A nemzet minden korban önmagát kereste, még ha a nemzet szigorú fogalma történelmi korszakonként nem is jelentett pontosan ugyanazt. Bár a nemzet és nacionalizmus modernista értelmezései a nemzetet a francia forradalom „alkotásának” tekintik, érdemes kerülni az egyszerűsítő válaszokat a „mi a nemzet” kérdésére.
A jelenleg uralkodó pozitivista megközelítésekben a nemzet maga nem létezik valós entitásként, csupán az idő és tér feltételeihez szabott halmaz. A nemzetnek nincs metafizikai jellege vagy magja, pusztán gazdasági vagy politikai racionalitás által összesodort emberek csoportja, akik többnyire, bár nem kizárólag, közös nyelvet beszélnek. Végső soron a nemzeti jelleg, a nemzeti szellem vagy a sorsmeghatározó erő konstruált valóság: az idő és társadalmi változások által folyamatosan formált és újraírt retrospektív fikció.
A modernista megközelítés azonban összemossa az egyenlőségi polgári nemzetállam intézményrendszerét magával a nemzettel, mint szerves sorsközösséggel. Az, hogy a középkorban nem létezett a modern értelemben vett állampolgárság, nem jelenti azt, hogy az etno-nemzeti identitás egyáltalán ne létezett volna a premodernben. Anthony Smith, az etno-szimbolista iskola alapítója megfogalmazta kritikáját ezzel a redukcionista megközelítéssel szemben. Munkájában figyelmeztet, hogy a modern nemzetek nem tekinthetők csupán a modern államigazgatás és iparosítás találmányainak, mintha a modern kapitalizmus tabula rasát hajtott volna végre, amely radikálisan átírta az emberiség történelmét.
Smith szerint a nemzet nem teremthető a semmiből. A premodern etnikai mag már a modernitás előtt is birtokolta a közös eredet mítoszait, a történelmi emlékezetet, egyedi kulturális jellemzőket és a specifikus földrajzi térhez való spirituális kötődést. A tizenkilencedik század tehát nem teremtette vagy találta ki a nemzetet, csupán egy ősrégi szellemi valóságot öltöztetett modern, bürokratikus politikai formába. Az a modernista logika, amely a nemzetet puszta konstrukciónak tekinti, számos történeti-antropológiai és filozófiai ténnyel mond ellent.
Az a tény, hogy nincs egyetlen világnyelv, hanem többség létezik, bizonyítja, hogy a különböző emberi közösségek eltérő módon reagálnak a valóságra. A nyelv egyértelműen nem anyagi, hanem szellemi valóság, óriási formáló erő, amely elsődlegesen a nemzet kultúráját és önidentitását hordozza. A nyelv azonban nem azonosítható kizárólagosan és teljes mértékben a nemzet szellemével. Ennek legjobb példája az ír nemzet, amely tagjai többnyire átvették az angol nyelvet, mégis megőrizte történelmi identitását. Kultúrája és gondolkodásmódja ma is alapvetően különbözik az angoléktól.
Ez a szellemi kitartás megfigyelhető a magyar történelemben is. Ezeréves története során a magyar nép Kelet-Ázsiából az Uralon és a pontuszi sztyeppén át a Kárpát-medencéig vándorolt. Bár a nép fizikai teste ezen hatalmas időintervallum és térbeli mozgás során genetikailag folyamatosan frissült és részben kicserélődött, a magyar tudat konstans marad. Ráadásul a magyarok számos társadalmi formáción éltek át: törzsi társadalom, feudalizmus, kapitalizmus és szocializmus. Ezek mégsem változtatták meg őket felismerhetetlenségig. A középkori magyar történelmi emlékezet tudatában volt, hogy Árpád népe Attila öröksége nyomán vette birtokba a Kárpát-medencét.
Ha a pozitivisták igazat mondanának, és a környezet meg a társadalmi változás valóban mindent felülír, akkor a tőke és pénz korában nyelvünk és gondolkodásunk belső logikája is alapvetően megváltozott volna. De ez nem történt meg. Mi lehet ennek az oka? A történelmi változások mögött egyszerűen léteznie kell egy láthatatlan konstansnak, amely a biológiai-fizikai változások ellenére is biztosítja a folytonosságot. Ez nevezhető metafizikai jellegnek: az időtől, tértől és biológiától független mély szellemi struktúra, amely biztosítja a nemzeti sors folytonosságát.