Magyarország 2004-es csatlakozása óta az uniós útjelzőként régészpolitikai példaképként kezdte. Gazdasági előnyeink, adminisztratív felkészülésünk és jogi harmonizáció mind a vezető csoportban helyeztek. Két évtized elteltével azonban szembeszökő, hogy a remélt politikai, gazdasági és stratégiai konvergencia nem valósult meg teljes mértékben, miközben az EU történelmi átalakulásban van.
A sikeres tagság egyik alapfeltétele volt a rendszerváltás utáni széles nemzeti konszenzus a külpolitikában. Az Antall-kormány által meghatározott irányvonal – euroatlanti integráció, szomszédságpolitika, határon túli magyarok jogainak védelme – megmaradt. Ez biztosított társadalmi támogatást és nemzetközi hitelét. Ez a konszenzus azonban az 2004 utáni időszakban megkopott, a kül- és európai politika egyre inkább belpolitikai csatatér lett, a stratégiai kérdésekben együttműködés pedig csökkent. Egy közepes méretű, nyitott gazdaságú tagállam számára a előreláthatóság az EU-ban siker egyik alapköve.
A kezdeti konszenzus szerepe
Újra szükség van legalább minimális konszenzusra az alapvető nemzeti érdekek körül. Ez nem nagykoalíciót jelent, hanem azt, hogy bizonyos stratégiai ügyekben – uniós források, bővítés, biztonságpolitika – a döntéseket ne a mindennapi pártpolitikai logika alapján születjenek. Ennek része lehet az ellenzéki pártok valóságos bevonása a kül- és Európai politika fő irányvonalának alakításába, vagy a nemzetgyűlési stratégiai viták felélesztése, melyek a csatlakozási tárgyalások időszakában rendszeresek voltak. Ez nem politikai gesztus, hanem demokratikus ellenőrzés és hosszútávú előreláthatóság eszköze, mely Magyarország pozícióját is erősítené Brüsszelben.
A konszenzus megkopása és a belpolitikai csatatér
A sikeres tagállamok egy közös jellemzője, hogy az EU ügyeket stabil, professzionális és előrelátható intézményrendszer kezeli. Magyarországon az EU-koordináció intézményei ennek pontosan az ellentéte: átstrukturálások közt vergődnek. Az elmúlt két évtizedben a rendszer hétszer, átlagosan háromévente szervezetten újra lett, feladatai és kompetenciái módosultak. Ez nemcsak a politikai kontinuitást rongálta, de az EU-koordináció súlyát és tekintélyét is csökkentette a kormányzati struktúrában. Még súlyosabb volt a személyi fluktuáció. Tapasztalt EU-szakértők távozása során az intézményi memória újra és újra elveszett – Brüsszelben a hálózatok, tárgyalási rutinok és politikai szakértelmek döntő fontosságúak.
Az új kormányzati ciklus nehéz örökséget kap. Az elmúlt évek konfliktusai és elveszett bizalom miatt kapcsolatokat kell javítani az EU intézményekkel és számos tagállammal, és feléleszteni azok regionális partnerségeket, melyek korábban Magyarország természetes befolyási területét kiterjesztették. A legsürgősebb feladat a lefagyasztott vagy megállt uniós források visszaszerzése. Ez a SAFE programmal együtt több mint 32 milliárd eurót jelent, melynek közel fele vissza nem térítendő támogatás, a többi kedvező feltételekkel rendelkező hitel. Szoros határidők állnak, így minden elveszett hónap közvetlen gazdasági veszteség. Ez nem pusztán költségvetési kérdés: önkormányzatok működése, vállalatok versenyképessége, gazdasági növekedés függ ettől.
Tanulságok és kilátások
Az első két évtized tanulságai
Az első két évtized tanulsága kettős. Egyrészt, az EU-tagság önmagában nem garancia a felzárkózásra: megfelelő kormányzás, stratégiai gondolkodás és erős közintézmények hiányában nem lehet tartós siker. Másrészt, Magyarország helyzete semmiképpen nem reménytelen. Földrajzi helyzetünk, gazdasági integráció és tudásbázis továbbra is jelentős lehetőséget kínál, hogy a régió egyik legsikeresebb tagállama legyünk újra. Ehhez az improvizációt, a belpolitikai logika túlsúlyát és az intézményi instabilitást kell felváltani. Magyarország EU-tagságának sikerét a következő két évtizedben nem Brüsszel, hanem Budapest fogja dönteni.
